A mikroműanyagok környezeti tartóssága a modern kor egyik legkritikusabb ökológiai kihívásává vált. Míg a közvélemény figyelme gyakran a nagy-méretű műanyag törmelékre összpontosul, a legújabb tudományos irodalom szisztematikus áttekintése feltárja, hogy a mikroműanyagoknak a polipropilén (PP) záróelemekből való leválása jelentős, de gyakran figyelmen kívül hagyott tényező a globális mikroműanyag-szennyezésben. A polipropilén az italkupakok ipari szabványa, kiváló fáradtságállósága és tömítő tulajdonságai miatt. Azonban a mechanikus hatások, amelyek ezeket a kupakokat működőképessé teszik, -csavarják, nyitják és zárják-, ugyanazok az erők, amelyek hozzájárulnak a mikroszkopikus műanyag töredékek keletkezéséhez.
Ezeknek a záróelemeknek a leromlási mechanizmusát elsősorban a mechanikai kopás és a környezeti időjárás kombinációja hajtja végre. Amikor a fogyasztó lecsavarja a kupakot, a kupak belső menetei és a palack vagy a karton nyaka közötti súrlódás mikroszkopikus kopást okoz. A termék életciklusa során ez az ismétlődő mechanikai igénybevétel apró polimerdarabokat nyír le. Ezt a folyamatot jelentősen súlyosbítja a foto-oxidatív lebomlás. Amikor a PP-sapkák ultraibolya (UV) sugárzásnak vannak kitéve-akár kültéri szemetelés közben, akár az óceán felszínén lebegve-, a polimerláncok hasadáson mennek keresztül, ami törékennyé teszi az anyagot. A Fourier-transzformációs infravörös spektroszkópiát (FTIR) alkalmazó tanulmányok megerősítették, hogy az UV-öregített PP-sapkák lényegesen nagyobb mennyiségű mikroműanyagot bocsátanak ki mechanikai igénybevétel hatására, mint nem{10}}öregedett társaik.
Ezenkívül maga az újrahasznosítási folyamat nem szándékos katalizátorként működik a mikroműanyag leválásában. Az italos kartondobozok és palackok ipari újrahasznosítása során a kupakokat intenzív forró mosásnak és súrlódáson{1}} alapuló szétválasztásnak vetik alá. Ez az agresszív mechanikai kezelés ledarálja a kupakokat, és mikroműanyag részecskékből álló szuszpenziót szabadít fel, amely elég kicsi ahhoz, hogy megkerülje a szennyvízszűrő rendszereket. Egy átfogó elemzés azt mutatja, hogy ezeknek a kiürült részecskéknek a mérete változó, de jelentős részük a 20 mikron alatti tartományba esik, így különösen nehéz észlelni és eltávolítani a környezetből. Ennek a problémának a megoldása kettős megközelítést igényel: kopásállóbb PP-készítmények kifejlesztése, amelyek még UV-sugárzás után is megtartják a rugalmasságot, és olyan menettervezés, amely minimálisra csökkenti a felületi súrlódást a használat során.
